2021 ősze az átlagemberek emlékezetében, mint egy szép, kellemes hosszú csendes nyárutó fog megmaradni, amikor heteken át olyan szép volt az idő hogy vétek volt iskolába járatni a gyerekeket, amikor szeptember közepén még kellemesen lehetett a Balatonban fürdőzni, bár igaz elég sokat kellett már gyalogolni hogy mély vízzel fussunk össze, de nem volt olyan nagy a baj mint korábban. A Velencei-tó kapcsán már nyugtalanítóbb híreket lehetett olvasni, ott már megismétlődött ami a korábbi aszályos periódusokban hogy vészesen lecsökkent a vízszint.
Ez a blog viszont az ország közepére fókuszál, nem erre kanyarognak a nagy folyamok, általában nem itt vannak a mindenkit érdeklő nagy történetek. Itt csak a kisvízfolyások, és az azok mentén egyre hosszabban ki kiszáradó vizes élőhelyek vízhiánya kívánja felhívni magára a figyelmet. Szerencsés vagyok mert olyan helyen dolgozom, ahol nagy hangsúlyt fektetünk arra hogy megpróbáljuk helyreállítani, amit korábban elrontottunk.
Évtizedeken át azt gondoltuk, a víz nem egy jó dolog. Persze ha üdülővé fejleszthető egy élőhely, akkor azt megléptük, de ott ahol a víz korábban sem volt olyan látványosan jelen, ahol inkább domináltak a nádasok, a tavasszal tocsogós rétek, ahol a nyári időszakban csak a madarak és az ebihalak tömege termett, ott azért azt gondoltuk nem lesz nagy a gond ha jól elvezetjük ezeket a vadvizeket. A gépcsodák feltörik majd a földet. A műtrágya és a vegyszerek segedelmével pedig, megterem majd ezeken a fillért/pengőt/forintot/aranykoronát nem hozó régi mocsaras pusztákon a gabona. Majd jó lesz így nekünk.
Persze amikor ezeket a döntéseket meghozták, azok jó eséllyel talán még racionálisnak is tűntek. Bár voltak akkoriban is, akik ellenálltak, de hát a pákászoknak, a tanyasiaknak, a pusztai embereknek vajmi kevés beleszólásuk volt a nagyok dolgába. Mondhatnánk ez már történelem, de a történelem egyben a táj történelme, és az vezet el oda, ahol ma élünk. Én magam negyedik évtizede élek ezen a földön, és azt gondolom ez a négy évtized volt fajunk aranykora. Az elmúlt 1-2 emberöltőben sikerült felélnünk a jövőt, vagy legalábbis annak jelentős részét. A régieket nem okolom, ők még nem láthatták. Bár a nálam csak pár évvel, évtizeddel korábban születettek azért már erősen sejthették volna. És hát azért már az én generációm is ott van bőven a korban, és igaz mi egyre többet beszélünk a globális ökológiai válságról, vagy épp kishazánkban az egyre súlyosabb vízhiányról azért még mindig nem eleget. Még mindig csak legyintünk amikor az utánunk érkezők egyre hangosabban, egyre dühösebben, már-már a jövőjükért lázadva próbálják elmondani hogy baj van és valódi tettekre sarkallni azokat akik a mában döntenek a holnapról. Legyintünk csak, ezek itt gyerekek, amazok páran meg már öregek, meg egyébként se akarjon senki beleszólni az életünkbe... De elkalandoztam, térjünk vissza a földre, és koppanjunk egy nagyot a cserepesre száradt talajon.
Beszéljenek most ezek a képek, ezek a képek amelyeket ezúton is köszönök Gilicze Bálintnak, akivel egy készülő könyv kapcsán jártuk a Tápió és Hajta patakok menti vizes élőhelyeket, hogy megtekintsük mi az amit a Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság tenni próbál a vízmegtartás útját járva, azért, hogy a jövő ne legyen oly kilátástalan.
Nem ígérem hogy hurráoptimista beszámoló lesz, hisz az aszály rettenetes, az elmúlt három hónapban 100-150 mm csapadék hiányzik, és hogy az elmúlt 3 évben már mennyi a hiány azt inkább össze sem számolom. De ki kell húzni a fejünket a pergősre száradt homokból, mert ha nem próbáljuk meg kijavítani a múlt és a jelen hibáit akkor tényleg szomorúság vár ránk.
Szóval arccal a falnak, a jelmondat pedig: "Adjuk vissza a vizet a tájnak!"
A galériát végiglapozva elkeseredni nem kell. Realistának kell lenni, látni kell a valóságot, de előre kell tekinteni.
Remélem sikerült végigolvasni ezt a párezer karaktert, úgy gondoltam ez a jelenlegi helyzet kiállt azért, hogy ezeket a gondolatokat minél többen, minél többször megírjuk.
Biztatok arra mindenkit, hogy a saját élményeiből hozzon létre saját beszámolókat, legyen tele az internet zűrje és zavarja azzal, hogy a baj egyre jelentősebb, és az időnk egyre végesebb. Cselekedjünk most, mert utólag már nem lehet és tudjátok: "Adjuk vissza a vizet a tájnak!"
Köszönöm a figyelmeteket: Németh András, tikkad természetvédelmi őr, az ország közepétől, kissé északkeletre.
